|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 30 találat | lapozás: 1-30 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Márton Ferenc 2003. november 22.Nov. 21-től Márton Ferenc nevét viseli a csíkpálfalvi iskola. Az intézmény egykori tanítója, tanára, igazgatója 36 éven át szolgálta a magyar közoktatás ügyét, a néphagyomány, népi kultúra ápolását, továbbadását szívügyének tekintette. A névadási ünnepségen Bakó Ferenc ismertette Márton Ferenc életútját. /Névadó ünnepség Csíkpálfalván. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 22./2004. május 12.A Gátkötők – Csíkszentgyörgy Ifjúsági Egyesülete negyedik alkalommal szervezte meg a Szent György-napokat. Az ápr. 22–25. között zajló rendezvény sikeres volt. A helytörténeti vetélkedőn az 5–8. osztályos tanulók versenyeztek. Volt író-olvasó találkozó Ferencz Imre költővel, képzőművészeti kiállítással összekötve. Az érdeklődők megtekinthették Fejér Tünde alkotásait, Márton Ferenc két festményének reprodukcióját és néhány festményét, valamint a Lépések Színekben és Formákban Alapítvány képzőművészeinek alkotásait. /Szent György-napok Csíkszentgyörgyön. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 12./2005. május 23.Szentháromság a Nyárád völgyében található település, bibliásan szép nevét azonban rontja a közelében bűzlő szeméttelep. Amúgy az 1332-ben, a pápai tizedjegyzékben már említett Szentháromság pompás település, Márton Ferenc iskolaigazgató tanúsítja, aki sok évi marosvásárhelyi lakozást követően jött haza. Az ötvenes években járt a legtöbb gyerek iskolába, háromszáznál többen, ma száz körül mozog a számuk. 1955-ben vezették be a földgázt, 1969-ben gyúlt ki a villany. Ma 370 ház van a településen, a lélekszám 850. A római katolikus templom mellett református, ortodox és unitárius istenháza is van. A Szentháromsági Napok rendezvénysorozata a Vándorcsizma találkozóval indult. Sok fér bele három napba. Volt Ki mit tud a szülőföldről-verseny és sportvetélkedő is. /Bölöni Domokos: Szentháromság napja, vasárnap. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 23./2005. május 30.Harmincadik alkalommal gyűltek össze a Szentegyházán a népzene és néptánc kedvelői. Harminc évvel ezelőtt indult útjára a fesztivál, ma már nárciszünnepélynek nevezik a szervezők, és idén először a Szentegyházi Napok része. A nárciszrét közelében szabadtéri színpad épült. A Haáz Sándor irányította helyi fúvószenekar és mazsorett–csoport vezetésével a hagyományt követve végigvonultak a városon a hagyományőrző együttesek. Zúgott a taps, amikor elhangzott a harminc év során a szervezőmunkát vállaló kultúrigazgatók neve: Fábián Irma, Bagoly István, Tordai Árpád és Márton Ferenc. Nem maradhatott ki a sorból a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes sem, amely rendszeres vendége az ünnepélynek. /Kovács Attila: Jubileumi nárciszünnepély Szentegyházán. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 30./2006. augusztus 19.A magyar képzőművészet klasszikus korszakának a Partiumból és Erdélyből indult képviselőit, Brocky Károlyt (1807 – 1855), Barabás Miklóst (1810 – 1898), Székely Bertalant (1835 – 1910), Paál Lászlót (1846 – 1879) a csíki triász, Márton Ferenc (1884 – 1940), Nagy István ( 1873 – 1937) és az 1924-ben hazatért zsögödi festő, Nagy Imre (1893 – 1976) követte. Nagy Imre művészete valósághű, a csíki fényviszonyoknak megfeleltetett, az avantgárdból merített színharmónián alapul. Életműve a csíki székelység, az erdélyi magyarság XX. századához tartozik, írta Szabó András. /Szabó András designer-főmuzeológus: Zsögödi Nagy Imre (1893–1976). = Szabadság (Kolozsvár), aug. 19./2007. május 11.A hatvanas-hetvenes évek székelyföldi művészeti élete, a háromközpontú tájegység (Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy) gyakorlatilag átvette Kolozsvártól az erdélyi magyar képzőművészet modernizációjának megvalósítását. Kolozsvár maradt ugyan a mérce, a „hiteles hely”, de az alkotómunka új színhelyeiről származtak az impulzusok, amelyek meghatározták a nemzedék szemléletét, képzőművészeti nyelvét, stíluseszményeit. Sövér Elek – Gaál Andrással, Márton Árpáddal, Plugor Sándorral, Sükösd Ferenccel, Simon Endrével, Forró Antallal és másokkal együtt – ennek a nemzedéknek az egyik legtehetségesebb tagjaként a székely festőiskola harmadik hullámát képviselte, írta Banner Zoltán művészettörténész. A székely festőiskola alapítóinak – Márton Ferencnek, Nagy Istvánnak és zsögödi Nagy Imrének – a küldetése ennek az eddig ismeretlen szépségű tájnak, az általa meghatározott életformának festői felfedezésében rejlett. A második nemzedék – Bordi András, Bene József, Incze István, Hervai Zoltán, Piskolti Gábor, Barabás István – ezt a küldetést folytatta. Ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be a tanítványok serege, a népes harmadik nemzedék, amely visszatelepedett a szülőföldjére –kisebb-nagyobb művészeti központok, máig működő hálózatát hozta létre. Ők nyitottak ablakot a kortárs európai művészetben végbemenő változásokra. A gyergyóalfalvi Sövér Elek a részletben az Egészet sugallta. 70 éve, 1937. július 25-én született, 25 éve, 1982. május 7-én hunyt el Sövér Elek festőművész. A csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó a kettős évforduló alkalmából Sövér Elek-albumot jelentet meg, Banner írása ebből való. /Banner Zoltán: Láva és hamu. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 11./2007. augusztus 2.A Gyergyóalfaluban 70 évvel ezelőtt született és Csíkszeredában 25 éve elhunyt Sövér Elek festőművészre emlékeztek kiállításmegnyitóval és könyvbemutatóval. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent, visszaemlékező írásokat, valamit Sövér-képeket tartalmazó kötetet ismertetve művészettörténészek és képzőművészek idézték Sövér Elek emlékét. A Nagy István, Nagy Imre és Márton Ferenc alkotta székelyföldi festőiskola első nemzedékét leginkább követendőnek tekintő Sövér Eleket a képek költőjének és a szív portréfestőjének nevezte Bucur Nicolae művészettörténész. Itthon maradását és megmaradását hangsúlyozta Balázs József festőművész. Alkotásaiban a 60-as, 70-es évek művészeti törekvései is berezegnek, és sejtetik a különböző irányzatok beszűrődését – tette hozzá Banner Zoltán művészettörténész. Sövér táj-, portré- és életképei a Mikó-várban szeptemberig láthatók. /Sövér Elek-kiállítás és -kötet. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 2./2007. december 27.A csíkbánkfalvi Márton Ferenc Iskola értékes és szép ajándékot kapott dr. Miklós Levente csíkszeredai lakostól, aki Csíkbánkfalván született. Az iskolánk névadójának, Márton Ferenc festőnek, szobrásznak és grafikusnak egyik leghíresebb festménye, a Gátkötők ihlette Miklós Leventét, amikor cseresznyefából faragott ember nagyságú szobrot. Ez a szobor díszíti mostantól az iskolát. /Czikó Gergely, a csíkbánkfalvi Márton Ferenc Iskola igazgatója: Ajándék az iskolának. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 27./2008. augusztus 30.Lassan helyükre kerülnek a dolgok, s a történelemtudomány Romániában is elnyeri méltó helyét, azaz kiderül a valóság a román nép és a Románia területén élő népcsoportok történetéről. Egy jászvásári hattagú kutatócsoport Silviu Vacaru, az A. D. Xenopol Történelemtudományi Intézet főkutatója vezetésével hozzálátott egy eddig feldolgozatlan dokumentációs forrás kiadásához. Három év leforgása alatt tizennégy kötetben fogják megjelentetni a moldvai kincstár 1820–1852 közötti jellegzetes adóösszeírásait, a katagráfiákat. Most látott napvilágot az első kötet, mely Roman vidékének 1820-beli katagráfiáit tartalmazza, Lucian-Valerian Lefter fiatal történész doktorandusz gondozásában. A katagráfiák a moldvai kincstár által a XIX. század első felében készített adóösszeírások. Cirill betűkkel írták, tehát hallás után, így a neveket nem tették felismerhetetlenné. Például a Prjastii Unguri nevű faluban – már a település neve is jelzi, hogy magyarokról van szó – olyan nevek találhatók, mint Mihai Antal, Ilies Martin – Mihály Antalról és Illyés Mártonról van szó. Ugyanígy szerepel Márton Ferenc, Péter Tamás, Ferenczi Márton, Péter Mihály, Kamarás János (Ianos Comoras), Bálint Mihály, Katona Antal, Pérer Gergely Miklós, Gábor György, Fekete Péter (Petre Fichiteu), Istók György, Józsa nevű magyar tanítóval (Joja, dascal ungurescu). Sok férfinév mellett az szerepel, hogy székely vagy magyar. Sok településen vannak magyarok a listán. Az adóösszeírásokat románok végezték, a neveket hallás után, de természetesen, kissé átrománosítva írhatták, s a megfejtést, a cirillből a latin írásba való átültetést is románok végezték, tehát természetes a románhoz való hasonulás, de így is szembeötlőek a magyar származású nevek. A bevezetőben olvasható: „A katagráfiákból kitűnik a Moldvába való tömeges erdélyi és bukovinai bevándorlás a XVIII. század végén és a következő század első felében. A látványos demográfiai robbanást nem lehet természetes szaporulattal magyarázni, hanem éppen a határon túlról érkezett bevándorlók letelepedésével. ” „A katagráfiák megkönnyítik a moldvai nemzeti és felekezeti kisebbségek jobb megismerését. A kérdés elsősorban a moldvai római katolikus népesség eredetét illeti, mely nagyon ellentmondásos témává vált vallási és nacionalista okokból, valamint az etnikai beolvasztási folyamatok jelensége miatt. Az érintett településeken élő családok genealógiai kutatása során a katagráfiákban megtalálhatóak a legrégebbi dokumentált nemzedékek, így meg lehet állapítani, hogy ezek a családok az 1800-as években románok vagy más nemzetiségűek voltak. Ilyen meggondolásból elsődleges a Bákó, Neamt és Roman kerületek katagráfiáinak kiadása, ugyanis itt mai napig léteznek mind nemzetiségi, mind vallási szempontból vegyes települések. Moldvában a székelyeket már a XVI. században említik írott dokumentumok, később, a XVIII. század folyamán (1718-ban, 1744-ben, majd 1761 és 1764 között) sokan menekültek Erdélyből Moldvába a főúri rend üldöztetése és véres megtorló intézkedései miatt, aztán 1778-ban újabb menekülteket jegyeztek: az I. székely határőrezred szökevényeit. Az ő utódaik, akik Roman vidékén katolikus falvakban telepedtek le, azok a székelyek, akik "katonáknak neveztetnek"”. Az előszó szerint mellőzték a csángók eredetének kérdését. /Szekeres Attila: Perdöntő bizonyíték a csángók eredetéről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./2009. augusztus 3.Július 31-én elkezdődtek a Csíkszeredai Városnapok. A román, a magyar, valamit a székely himnusz dallamára először emelkedett magasba Csíkszereda város zászlója a Mikó-vár előtti, felújított téren. A felújítás 2008-ban kezdődött. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szólt a vár bástyájának jelenleg zajló felújításáról, és bejelentette, hogy a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium épületének teljes felújítása következik. A Mikó-várban megnyitották a Márton Ferenc-emléknapot. Ráduly Róbert Kálmán jelezte, hogy a művész Gátkötő csíki székelyek és az Erdőirtás Csíkországban című, két monumentális alkotása közül egyiket sem tudhatják magukénak, sőt a városháza falait hajdanán díszítő, ugyancsak a művész által rajzolt portrékra sem tudtak vigyázni. Márton Ferencet /1884-1940/, a 125 éve Csíkszentgyörgyön született, kiváló képzőművészt a régi rendszerben megbélyegezték. Most bemutatták a Márton Ferenc címet viselő – Murádin Jenő, Sümegi György és Zombori István történész által írt – képzőművészeti albumot. A maszk című kismonográfiát pedig Elekes András ismertette. Ez utóbbi kötet szerzője, Szabó András főmuzeológus tárlatvezetés során részletesebben is szólt a művész munkáiról. A kiállítás megtekintését pedig a Becze Zoltán által készített portré-dokumentumfilm tette teljessé. /Antal Ildikó, Forró-Erős Gyöngyi, Hompoth Loránd: Miénk lett a tér. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 3./2009. augusztus 21.A csíkszeredai vártér átrendezése kedvezően befolyásolja a múzeumba látogatók elé táruló látványt is, jelentette ki Gecző-Dávid Bíborka, az intézmény PR-menedzsere. Most ugyanis láthatóbbá vált a megyeszékhely egyik legimpozánsabb épülete, az 1623–1631. között neoreneszánsz stílusban épült Mikó-vár. Most zajlik éppen a Honfoglaláskori Mesterségek Hete, ahol a gyerekek kipróbálhatják többek közt az ostorfonást, a nyílvesszőkészítést, nemezelést, agyagozást. Közben látogatható a város nagy szülöttjének, Márton Ferenc képzőművésznek a 125. születési évfordulója alkalmából megnyitott emlékkiállítás. /Péter Emese: Csíkszereda: nyitottabb lett a vártér. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./2009. október 10.Az idei Csíkszeredai Városnapok kiemelkedő eseménye volt a Márton Ferenc képzőművész születésének 125. évfordulója alkalmából július 31-én megnyílt, emlékkiállítás. Az 1884. december 15-én Csíkszentgyörgyön született és 1940. június 8-án Budapesten elhunyt Márton Ferenc képviselte Magyarországon a szecessziós-szimbolista és népies jellegű – székely – plasztikai kifejezésmódot. A tárlat több mint 120 alkotása: főiskolai tanulmányrajzok, vászonra készült olajképek, portrék (politikusok, országgyűlési képviselők, katonai és tiszti portrék), faliképek, bélyegek, plakáttervek, rajzok, pasztellek. A kiállítást Szabó András művészettörténész és Turcza László festőművész rendezték és válogatták, a Csíki Székely Múzeum és magánszemélyek tulajdonában lévő alkotásokból. A látogatók a képzőművészt bemutató dokumentumfilmet is megtekinthették (rendező: Becze Zoltán). Az emléknapon vittek közönség elé két olyan munkát is, amelyek szerzői a Márton Ferenc- életmű feltárásán fáradoznak: Murádin Jenő–Sümegi György–Zombori István: Márton Ferenc című könyvét, és Szabó Andrásnak A maszk. Márton Ferenc grafikus, festő és szobrászművész /Tipographia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009/ című kismonográfiáját. Utóbbi dolgozat lektora, Banner Zoltán művészettörténész számára külön öröm, hogy az első jelentős lépést a Hargita megyei, pontosabban a csíki művészeti múlt emlékeinek, gyűjteményének a kurátora, Szabó András teszi meg. Szabó András Zsögödi Nagy Imre életművének az őrzésében, leltározásában és kutatásában máris nagy érdemeket szerzett. /Damján B. Sándor: Csíki könyv egy csíki művészről. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 10./2011. január 26.Sikerek és tervek a Csíki Székely MúzeumnálÚj külalakot kap a csíkszeredai intézmény Gyarmati Zsolt igazgatása alatt a Csíki Székely Múzeum (https://www.csszm.ro) tevékenysége túllépte a város határait: az elmúlt években olyan kiállítások és események zajlottak az intézmény falai között, amelyekkel a múzeum a romániai és a nemzetközi kulturális körforgásnak is részévé vált, mondta Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter azon a hétvégi sajtóértekezleten, amelyen a Mikó-vár helyreállításával kapcsolatos tervekről is beszámolt. A restaurálási munkálatok révén új külalakot kap az elkövetkező két évben a csíkszeredai intézmény. A felújításról, valamint a múzeum sikereiről és további terveikről kérdeztük Gyarmati Zsoltot. Az Országos Örökségvédelmi Hivatal tavaly írt ki versenytárgyalást Csíkszereda nevezetes műemlékének, a Csíki Székely Múzeumnak is otthont adó Mikó-várnak a restaurálására: a munkálatok kivitelezésének jogát a Tectum Company Kft. nyerte el, a szerződést 2010. decemberében írták alá (ennek teljes értéke 7 192 000 lej áfával). Mivel tavaly év végén már nem lehetett dolgozni, úgy tervezték, amint az idő is megengedi, elkezdődik a kivitelezés. Kelemen Hunor mostani bejelentése szerint a kulturális tárca idén 2 millió lejt utal ki a Mikó-vár restaurálására. A kivitelezési munkálatok közel 3000 négyzetméter felületre vonatkoznak: az elkövetkező 24 hónapban széleskörű helyreállítást végeznek a várban (szerkezet-megerősítés, tetőszerkezet-javítás, cserepezés, külső és belső vakolatjavítások, festés és meszelés, nyílászárók javítása és cseréje, padlózat javítása és cseréje, a fűtésrendszer és a villamoshálózat felújítása, vízelvezetés, az udvar kövezése, területrendezési munkálatok). – Ez az összeg egyelőre a 2011-es esztendő első félévére vonatkozik. Amennyiben a munkálatok megfelelő ütemben zajlanak, akkor már idén sikerül megvalósítani a restaurálás felét. Igyekszünk szakaszosítani a munkálatokat, hogy ezalatt ne kelljen bezárni a múzeumot – mondta lapunknak Gyarmati. Tízezrek a nagyszabású tárlatokon – A 2007-es Munkácsy-tárlat vezeti a Csíki Székely Múzeumban az elmúlt években szervezett kiállítások népszerűségi sorrendjét, aligha lehetne túlszárnyalni az akkori 62 ezres látogatószámot – magyarázta lapunknak Gyarmati Zsolt. Hozzátette: a tatárjárás korát bemutató Gyermekemet az országért! című vándorkiállítás 36 ezer látogatót vonzott 2009-ben, körülbelül ennyien voltak kíváncsiak a tárlatra a Kárpát-medence nyolc másik városában együttvéve. A 2009 októberében megnyitott Egyiptom művészete a fáraók korában című tárlatot 33 ezer személy tekintette meg, a 19. századi magyar festészet remekeit bemutató Barabás, Munkácsy, Szinyei és kortársaik című kiállításra pedig tavaly 20 ezren látogattak el. – Az elmúlt öt évben mintegy 200 ezer személy fordult meg a Csíki Székely Múzeumban, és ez a szám csak a nagyobb kiállításokra vonatkozik. Ha figyelembe vesszük, hogy Csíkszereda összlakossága 42 ezer fő, ez jelentős sikerként könyvelhető el – értékelte a múzeumigazgató. Tőle tudjuk ugyanakkor, hogy 2010-ben mintegy 50–80 ezer látogatója volt az intézménynek. Ezek azok az események, amelyek nem jöhettek volna létre partnereik – budapesti Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria stb. – nélkül. Az állandó tárlatok mellett jelenleg két időszakos kiállítás tekinthető meg: február 25-ig látogatható a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum és a Fazakas és Kimmel gyűjtemény közös kávétörténeti kiállítása, A fekete leves, és február 6-ig tart nyitva a budapesti Forrás Galéria és a Csíki Székely Múzeum együttműködésének eredményeként megszervezett Boldogasszony című tárlat. – Hétvégenként hosszabbított nyitvatartással és kávéházzal várjuk az érdeklődőket a Csíki Székely Múzeumba. S bár ilyenkor télen, amikor Csíkban mínusz 8 fokot mutat a hőmérő higanyszála, s húsz centis hó van, az emberek nem szívesen mozdulnak ki otthonaikból, továbbra is azt tapasztaljuk: tetszik az embereknek, amiket szervezünk, szívesen jönnek hozzánk. Egy hónap alatt több mint ezren tekintették meg ezeket a tárlatokat – tette hozzá Gyarmati. Múmiák és hoki a tervek között Bőven vannak terveik az elkövetkező időszakra vonatkozóan a Csíki Székely Múzeum munkatársainak: Rejtélyek, sorsok, múmiák címmel májusban nyitják meg a Magyar Természettudományi Múzeum anyagából szervezett időszakos tárlatot. Ennek látogatói a 18. századi múmiákat ismerhetik meg közelebbről, ősszel pedig egy régóta dédelgetett álmukat valósítják meg az intézménynél dolgozók: Mikó-vár-történeti kiállítást nyitnak meg ekkor. – Az elmúlt években a várban és a vár előtti téren is jelentős feltárásokat végeztek a múzeum régészei, ezeket a munkálatokat mutatjuk meg filmvetítésekkel fűszerezve, s az emberek majd a leletek fölött haladhatnak el, szóval a feltárt darabokat is kiállítjuk – mondta Gyarmati. A csíksomlyói ferences nyomdát, a hagyományos népi mesterségeket, a megmentett szakrális kincseket bemutató és a zsögödi Nagy Imre munkáit felvonultató kiállítás mellett ez lesz az ötödik állandó kiállítása a Csíki Székely Múzeumnak. Szintén Gyarmati Zsolttól tudjuk, hogy amennyiben a munkálatok ideje alatt a megyei könyvtár részlege elköltözik az épület déli szárnyából, annak helyére is érdekes kiállítást szerveznek. S ha már Csíkszeredát a hoki városaként is emlegetjük, egy jégkorong-történeti kiállítás megszervezése is a tervek között szerepel. – Ha az ember energiát és időt nem sajnálva munkálkodik, jelentős sikereket érhet el. Nagyon örülök annak, hogy az állami mellett a magánszféra is támogat bennünket. Évről évre abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy lehetőségünk nyílik műtárgyakat vásárolni. Ilyen értelemben is sikeresen zárult a 2010-es esztendő: Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzata küldetésének tekinti a helyi kultúra és művészet támogatását, a tőlük kapott gyorskölcsönből vásároltunk festményeket 18 ezer euró értékben a kolozsvári Quadro Galériától – tette hozzá a múzeumigazgató. Kifejtette: három nagy székely festőt tartunk nyilván: Márton Ferencet, Nagy Istvánt és Nagy Imrét, mindhármuktól jelentős anyag van a múzeum birtokában. A gyűjtemény ezúttal Nagy Istvánnak a 16 ezer euróért megvásárolt Pásztorok és Nagy István 2 ezer eurós Táj fákkal című képével bővült. Pozitívan értékelte a csíkszeredai városvezetés és a múzeum, valamint a közintézmények és a magánszféra közötti együttműködést Székely Sebestyén György, a Quadro igazgatója. Úgy véli, szép lassan Kolozsváron is megvalósul egy ehhez hasonló hálózat, amelynek jó példája a galéria és a Művészeti Múzeum közös, a tavalyi Múzeumok éjszakája kapcsán szervezett rendezvénye. – A csíkszeredai múzeum vezetősége a képek aukciós árának jutalékából alkudott, ezáltal a magángyűjtők figyelmét is ráirányíthatjuk ennek jelentőségére – tette hozzá Székely Sebestyén FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2013. március 16.Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadóBeszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk. – Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal. A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította? Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük. Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják. Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik. Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek. Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is. – Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek? K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban. – Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget? K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton. T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat. – A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés? T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek. K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni. – Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot? T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált. – Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei? T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek. Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást. JÓZSA ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár), 2013. április 29.Színes csíkszentgyörgyi falunapok könyvtáravatóvalSzínes kulturális és szabadidős programokkal várták idén is Csíkszentgyörgyön a község lakosságát és az odalátogatókat a Szent György-napok alkalmával. A programsorozat kiemelkedő pontja volt az új községi könyvtár átadása. Szombaton a sportkedvelőknek focibajnokságot tartottak a községi sportpályán, a kultúrházban délelőtt a legkisebbeknek a csíkszeredai Boszorka bábcsoport mutatta be a Fakalinka című bábelőadását. Ezt követően kézműves foglalkozáson vehettek részt a gyerekek. A kultúrotthonban helyet kapó, megújult könyvtári térre is sokan voltak kíváncsiak. Tamás Rozália, a csíkszentgyörgyi könyvtár könyvtárosa kettős ünnepnek nevezte az eseményt, hisz nemcsak az új könyvtár megnyitását, hanem a községi könyvtárnak a Biblionet programba való bekapcsolódását is megünnepelhették. A programba való bekapcsolódás által pályázat útján négy számítógépet, egy fénymásológépet és egy kivetítőt kapott a könyvtár az IREX Alapítványtól. „A Biblionet egy országos program, eddig több mint kétezer közkönyvtár kapcsolódott be. Amellett, hogy próbáljuk biztosítani az embereknek az információhoz való hozzáférést, igazából a szándékunk a közkönyvtárak újrafellendítése, valamint az, hogy a könyvtár egy közösségi hellyé alakuljon, ami sok mindenre alkalmas, kézműves foglalkozásra, hagyományőrzésre... Az a tapasztalatunk, hogy azokban a könyvtárakban, ahol működik a Biblionet program, megnőtt a könyvkölcsönzés is, nemcsak a látogatottság” – osztotta meg a jelenlevőkkel Szőcs József, a romániai IREX Alapítvány területi képviselője. „A tíz településből álló községnek bizony szüksége van egy ilyen nagyságrendű könyvtárra. Amikor megvalósul egy szép dolog, akkor az ember könnyen elfelejti a nehézségeket” – mutatott rá a községi könyvtár hányattatott múltjára György József, Csíkszentgyörgy polgármestere. „Azt kívánom, hogy ez a közösség használja minél többet, és hogy a könyvtár a közösség hasznát szolgálja”. A délután folyamán, a Csíkszentgyörgy önkormányzata és a csíkszentgyörgyi Harmónia mazsorett tánccsoport által szervezett rendezvénysorozat részeként vallásos koncertet, esküvői ruhabemutatót, valamint a menasági amatőr színjátszók rövid jeleneteit tekinthette meg a közönség. Este Abodi Nagy Blanka koncertje hangolta jókedvre a jelenlevőket, majd Janicsák Veca és az Új Bojtorján koncertezett. Vasárnap a csíkszentgyörgyi fúvósok, a Csíkszentkirályi Vadrózsa és a Házasemberek néptánccsoportok, a Harmónia mazsorettcsoport, Orbán Szabina, valamint a Csíkbánfalvi Márton Ferenc amatőr színjátszó csoport lépett fel. Ugyancsak vasárnap került sor a 18 évesek köszöntésére is. „Annak ellenére, hogy nagy a pénztelenség, az emberek kihasználják a lehetőséget, eljönnek, a sátrakban egyet söröznek, megtekintik az előadásokat. Egy picit találkozunk azokkal is, akik nem jönnek gyakran a hivatalba, el tudunk kötetlenül beszélgetni, és ez jó mindnyájunknak” – fogalmazott a polgármester. Föld-napi rendezvény az Erdei Iskolánál A csíkszentgyörgyi kultúrotthontól néhány kilométerre, a pottyondi Erdei Iskola Vendégháznál a Riehen Egyesület szervezésében szombaton Föld-napi rendezvényt tartottak. Az esemény számos ifjú és idősebb érdeklődőt vonzott, egész családok is kilátogattak. A résztvevők végigjárhatták a tanösvényeket, mikroszkópon keresztül vizsgálhatták a patak élővilágát, népi sportjátékban vehettek részt, a lacikonyhán töltött káposztát, paszulyfőzeléket, valamint az erdei iskola saját édességkészítményeit is megkóstolhatták. Nagy népszerűségnek örvendett a szekerezés, valamint a Menyecskék Házában zajló kézműves foglalkozások, ahol többek között színes ceruzatartót és kalapot lehetett készíteni. „A Menyecskék Háza egy felújított régi parasztház, a nyár folyamán itt szeretnénk női foglalkozásokkal megismertetni a gyerekeket. A berendezésén most dolgozunk, de többek között a kenyérsütés, szövés vagy a hagyományos főzés fortélyaiba avatjuk majd itt be a fiatalokat. A nyár folyamán vannak saját szervezésű vakációs programjaink, és azokból szeretnénk ilyenkor ízelítőt nyújtani a minket meglátogatóknak” – mondta el Szabó Enikő, a Riehen Egyesület munkatársa. Péter Beáta Székelyföld.ro 2013. október 8.Helytörténet – A két kolozsvári honvéd vértanúOktóber 6-án az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. A korabeli, országszerte tomboló véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. 1849. október 18-án városunk határában két honvédtisztet végeztek ki. Tamás Andrást és Sándor Lászlót. Emlékoszlopuk mostani helyreállítása újabb alkalom arra, hogy ezen a napon ismét kegyeletünket rójuk előttük, a nemzet szabadságáért hozott, soha el nem homályosuló áldozatuk előtt. 1893-ban a Kolozsvárt megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok a kivégzés körülményeinek tisztázását, s a két vértanú tiszteletére emlékmű állítását kezdeményezte. A két áldozat családja, egykori harcostársak, ismerősök, szemtanúk segítségével sikerült számos részletet kideríteni. Tamás András 1784. október 16-án született Csíkmadéfalván. Határőr katona, majd tiszt volt a 11. Székely huszár határőrezredben. Később első osztályú százados lett, majd címzetes őrnagyként ment nyugállományba. A forradalom kitörésekor Gál Sándor ezredes kérésére elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. Ugyancsak Gál Sándor ajánlatára 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazaindult. Egy Péterfi nevű katolikus pap figyelmeztette, ne menjen Csíkba, mert életét veszély fenyegeti. Nincs miért félnie, mondta Tamás András, nem követett el semmit, amiért halállal büntethetnék. Hazatérte után Csíkszépvízre ment, ahol Gelygely István falusbíró – úgymond a rémuralom kényszere alatt – vasvillás legényekkel letartóztatta, Csíkszeredába kísértette, s az osztrák katonaságnak átadatta. Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt – „a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta, a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett, a csíkszéki nemzeti őrséget rendezte, s azt mint fővezér a cs(ászári). kir(ályi). seregek elleni csatára vezérelte” –, felségsértés vádjával halálra ítélték. Sándor László Születésének csak évét – 1796 – ismerjük. Az emlékoszlop egykori szövege szerint Csíktaplócán született. Egyik unokája, Szőrtsey Antal viszont azt mondta, hogy ott lakott ugyan, de Csíkszentmihályon született. A szabadságharc előtt és alatt semmiféle hivatalt nem viselt. Birtokosként a megyei gyűléseken heves ellenzéki beszédeket tartott, ezért „nagyszájú Sándor László”-nak nevezték. Nem sikerült tisztázni, volt-e rangja vagy sem. Egyes vélemények szerint ugyanis őrnagy volt, mások szerint táblabíró és nemzetőr-százados. Sógornője meglátogatta Kolozsvárt, a Farkas utcai kegyesrendi gimnázium épületében létesített fogdában, de izgatottságában nem figyelte meg, hogy egyen- vagy polgári ruha volt-e rajta. Azért jött, hogy tudassa vele: bujdosó fia, János, kész érette kiszolgáltatni magát az osztráknak. Sándor László ezt elutasította: „...én már törődött agg vagyok, az élet rám nézve már semmi beccsel sem bír..., fiam meneküljön, míg a fergeteg elmúlik..., s akkor éljen boldogul”. Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint ugyanis 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. A valóságban ezek hadifoglyok voltak, s útban Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek valójában kegyetlen gyilkosok voltak, akik többek között nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”. Kivégzés Tamás Andrást és Sándor Lászlót a Kolozsvárt székelő, Urban tábornok által elnökölt császári haditörvényszék „akasztófán kötél általi kivégzésre” ítélte. Az ítéletet 1849. október 18-án hajtották végre. Haynaut utánozva, az ítélethozatal után Urban a Kolozsvár fölött magasodó Fellegvárban fölvonatta, és a városra irányíttatta az ágyúkat, az egész helyőrséget fegyverbe állította, a város lakosságát pedig kiáltványban fenyegette meg, hogy halál fia, aki a foglyok kiszabadítását megkísérli. Ezek után a kivégzésen alig volt jelen polgári személy. Az elítélteket László Márton Ferenc-rendi szerzetes kísérte utolsó útjára, akit egyébként Marci bácsinak neveztek, s aki 1863-ban halt meg. Az ítéletet egy Szabó nevű székely hadbíró fogalmazta meg, s olvasta fel a kivégzés helyén. A kivégzéskor ködös, csúnya idő volt. A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak véleménye szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. 2011 nyarán, Lénárd Dénes szamosfalvi, egy Bali nevű tóközi és Parajdi József ugyancsak tóközi lakosnak köszönhetően sikerült kideríteni valószínű helyét – a Tóköze keleti szélén, a mai Zsilvölgyi utca (Jiului) végén. A sír Másnap, 1849. október 19-én Sántha István és László Márton lelkész meg akarta tekinteni a kivégzettek sírját. Pál Mihály szamosfalvi birtokos azonban figyelmeztette őket, hogy ne menjenek oda, mert Urban tábornok a közelben kémeket tart, akik a látogatókat lesik. A következő évben Sántha Istvánnak feleségével és fiával sikerült ellátogatnia a kivégzés helyére, és az 1870-es évekig minden évben fölkereste a két vértanú sírját. Sikertelen Házsongárdba temetés Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. Az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait. Asztalos Lajos FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 24.Folytatódik a székely kapuk felújítása Hargita megyébenA csíkmenasági Adorján-kúria székely kapujának, valamint a csíkszentgyörgyi Gál Sándor és Márton Ferenc kapujának a felújításáról tartottak megbeszélést az érintettek a csíkszeredai megyeházán kedden. Ezen kapuk esetében nem tisztázott a jogi helyzet, ezért nem kezdődhetett el a felújításuk, amelyet most már egyre inkább sürget a hideg évszak közeledte. A találkozón jelen volt Hargita megye tanácsa részéről Borboly Csaba elnök, Incze Csongor alelnök, Szabó Barna megyemenedzser, Fülöp Otília megyei főépítész és Zonda Erika, a megyei tanács Programok és alárendelt intézmények vezérigazgatóságának vezetője. Továbbá részt vett Kovács Piroska máréfalvi néprajzkutató, aki az örökségvédelem területén végzett munkájáért Europa Nostra-nagydíjban részesült, Szallós Kis Judit, a máréfalvi Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület elnöke, Bakos László, a Hargita Megyei Művelődési és Egyházügyi Igazgatóság műemlékvédelemért felelős vezetője, György József, Csíkszentgyörgy polgármestere, Kézdi József, a csíkszentgyörgyi közbirtokosság elnöke, Károly Veronika, a Repülj Madár Egyesület elnöke, Albert Homonnai Márton és Tövissi Zsolt építészek, valamint a Gál Sándor-kapu egyik tulajdonosa. A találkozó témáját Borboly Csaba megyeelnök ismertette, miszerint idén is folytatódik a régi székely kapuk felújítása Hargita megyében a Kőlik egyesület és Hargita Megye Tanácsa együttműködése révén, amihez hárommillió forinttal járult hozzá a magyarországi Bethlen Gábor Alap a Kőlik pályázata nyomán. Az elnyert összegből öt műemlék székely kaput újítanak fel, viszont három esetében a jogi kérdések tisztázása miatt nem kezdődtek el a munkálatok, amelyek az időjárás függvényében egyre sürgetőbbé váltak. A találkozót azért hívták össze, hogy a szükséges lépésekről egyeztessenek a munkálatok elkezdése érdekében – közölte a megyei tanács elnöke. A csíkmenasági Adorján-kúriáét, a csíkszentgyörgyi Gál Sándor, valamint Márton Ferenc kapuját, Csíkszentkirályon a Nagy Benedek portáján lévő Bethlenfalvi-kaput, továbbá az oklándi unitárius parókia kapuját újítják fel a hárommillió forintból, ismertette Kovács Piroska. A restaurálást még a nyár folyamán szerették volna kivitelezni, mivel, főként a csíki térségben, novemberben már nem lehet kinti munkálatokat végezni, tette hozzá. Oklándon október közepéig befejezik a kaput, és Csíkszentkirályon is folyik a munka, számolt be Szallós Kis Judit, fennakadással a másik három kapu esetében szembesültek. A Márton Ferenc kapuja munkálataihoz szakértői véleményezés kell egy felméréssel és egy leírással a szükséges beavatkozásról, amely megindokolja a sürgősséget. Ennek alapján tud a művelődési igazgatóság engedélyt adni a munkálatokra. Erre a szakvéleményezésre Mihály Ferenc farestaurátort vagy egy általa megnevezett szakembert kérnek fel, a dokumentáció elindítását követően pedig kezdődhetnek a munkálatok. Az Adorján-kúria kapuja esetében a dokumentáció véleményezésre vár, amelynek sürgetését Tövissi Zsolt fogja segíteni azzal a javaslatával, hogy a munkálatok kezdésére szóló engedély kibocsátásáról döntsön helyi szinten a művelődési igazgatóság, főként a közelgő hideg időjárás miatt. A Gál Sándor kapuja esetében több variáns is felmerült, végül az a döntés született, hogy a tulajdonosok a helyi önkormányzatnak adományozzák, és mostani helyéről a Gál Sándor-házhoz szállítják. Elsőként valószínűleg az Adorján-kúria kapujának munkálatai kezdődnek el. A tanácskozás végén Borboly Csaba megyeelnök azt mondta, bízik benne, hogy napok kérdése a papírok rendezése. A Kovács Piroska által elnyert Europa Nostra-nagydíj is bizonyítja, hogy az örökségvédelem közhasznú tevékenység, tette hozzá, és a megyei tanács további együttműködéséről biztosította a Kőlik Egyesületet. maszol/közlemény 2015. február 11.Márton Antalra emlékeznek ÓpálosonFogyunk. Újra veszteség érte az ópálosi magyarságot. Február 2-án egy temesvári kórházban elhunyt Márton Antal agrármérnök, akit végakarata szerint az ópálosi temetőben, a családja, a rokonok, barátok, a volt munkatársak részvételével helyeztek végső nyugalomra. Márton Antal a Székelyföld csík-széki részéből származott abból a Márton családból, amelyik Márton Ferencz festőt, grafikus és szobrászt adta a nemzetnek, de távolabbi rokonságban volt Márton Áronnal, Erdély nagyszerű püspökével is, anyai ágon rokonságban volt a Mikes főnemes családdal is. Édesapja katolikus, a tavaly 100. életévét betöltött édesanyja református, ezért a családi megegyezés szerint a fiúkat katolikus, a leányokat református híveknek nevelték. Mivel mind a négy gyermek fiú volt, mindnyájukat a katolikus vallásban nevelték, de mindkét felekezet templomait látogatták. Édesapja a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett agrármérnöki oklevelet, ezért sokáig a Duna-deltához közel egy hatalmas uradalmat irányított, ahova a családját is elvitte, de az édesanyja mindig visszavágyott, hogy Erdélyben szülje meg a gyermekeit. A II. bécsi döntést követően visszaköltöztek Észak-Erdélybe, Márton Antal Zsibón született, a zilahi Weselényi Gimnáziumban tanult. Édesapja 1948-ban alapító tagja volt az Aradi Állatorvosi és Állattenyésztő Főiskolának, amelynek tanára, dékánja volt. A Főiskola Temesvárra költözött, az ottani Mezőgazdasági Főiskola részeként, amelynek második rektora volt a haláláig. Márton Antal a Kolozsvári Mezőgazdasági Egyetemen tanult, az utolsó magyar nyelvű évfolyamon, 1958-ban. Ekkor a Ménesi Kísérleti Állomásra helyezték gyakornoknak, majd az 1957-ben alakult Barackai Állami Gazdasághoz szegődött a néhai igazgató, Fazekas István hívására. Előbb Gyorokon egy szőlészeti brigádot, majd a Gazdaság szőlészeti részlegét vezette, ami magában foglalta az összes szőlőt Barackától Kovásziig. Mivel 1967-ben az ország szőlészetét farmokra osztották, maga Barackán a 2-es Szőlészeti Farmot vezette nyugdíjazásáig. Hosszú tevékenysége során, a többi igazgatóval együtt a hegyaljai, több száz hektárnyi szőlőt 100%-ban újratelepítették, Arad-hegyalján a közreműködésemmel újrahonosította a Nagyburgund és a Pinot noire fajtákat, átgondolt terveket készítettek a talajerózió elleni védelemre, kiépítve a szőlőben az útrendszert, vízgyűjtő gátakat, vízhálózatot telepítettek az egész területen. Nevéhez fűződik a félmagas törzsű termesztési módszer bevezetése. Helyi szakemberek bevonásával a munkák gépesítésére talajművelő eszközöket készítettek. A föld szerelmese volt, nyugdíjba vonulása után a kertjében gazdálkodott, ahol maga ásta, kapálta, metszette, permetezte a szőlőjét, a gyümölcsfáit, a málnáit. A fölösleget a piacon értékesítgette, hogy pótolja a szégyenteljes nyugdíját, hogy segítse a gyermekeit. Tudását, tapasztalatát megosztotta azokkal, akik igényelték, de felkérésre bármilyen munkát elvégzett a magángazdák szőlőiben, gyümölcsöseiben, ahol 27 rendszeres kliense volt. A sok munkának a betegsége vetett véget, a legjobban az bántotta, hogy nem bírt tovább dolgozni. Nemcsak Márton Antal, aki az egész életét Arad-hegyalja szőleire áldozta, hanem a többi ópálosi, valamikor az állami gazdaságban dolgozott személy is szomorú volt, kisemmizettnek érezte magát a rendszerváltás után, amikor is a 18-as földtörvény alkalmazásával ők semmi földet nem kaptak. Eközben Ménestől Pankotáig, Magyarádig minden egykori állami gazdasági alkalmazott, beosztásának a függvényében, 1-3 hektár szőlőt vagy szőlőnek való területet kapott. Méghozzá hivatalosan, birtokívvel alátámasztva. Közülük sokan nem tudtak mit kezdeni a földdel, vagy nem volt kedvük a megmunkálásához, ezért eladták azt. Hogy kik vásárolták meg, nem rám tartozik, de Márton Antalra emlékezve e szomorú dolgok is eszembe jutottak. Tisztelettel, id. Barabás József ópálosi nyugdíjas, a Barackai Borkombinát egykori pincemestere Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 12.Dokumentumfilm Márton Ferencről a csíki főkonzulátusonCsütörtökön, február 12-én levetítik Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának dísztermében a Márton Ferencről készült dokumentumfilmet. A csíki festőművészről, életéről, munkásságáról Becze Zoltán forgatott ismertető filmet. A vetítés délután 6 órától kezdődik a főkonzulátus dísztermében (Lázár-ház), majd két szakértő mesél a néhai festőről. Meghívottak: Szabó András főmuzeológus és Szőcs János nyugalmazott muzeológus. maszol.ro 2015. február 13.Film egy feledésre ítélt festőművészrőlMárton Ferenc csíki festőművész életéről szóló dokumentumfilmet mutattak be csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának Lázár-házi dísztermében. A Feledésre ítélve című film rendezőjét, Becze Zoltánt kérdeztük a témaválasztásról, a művészről, a bemutatott filmről. Becze Zoltán „különös kapcsolata” Márton Ferenccel. Dokumentumfilmet készített a festőművészről – Több éve kutatja Márton Ferenc /1884-1940/ életét, 1995-ben a Duna Televízióban volt látható róla egy tudósítása, majd 2009-ben Csíkszereda Önkormányzatának megrendelésére egy huszonöt perces dokumentumfilmet is készített a festőművészről. – Nekem a székelyföldi olimpiai bajnokokkal együtt mindig is témám volt Márton Ferenc. Édesapám a megyei kultúrbizottság elnöke volt 1968-tól 79-ig, és nagyon sokat jártam vele a hetvenes évek elején Csíkszentgyörgyre, ahol akkor még ki lehetett alakítani egy emlékszobát. 1984-ben, amikor elkészült a száz éves emlékkiállítás, rögtön másnap, ahogy felavatták, betiltották és az igazgatót, Szőcs Jánost menesztették az állásából. Édesapám akkor készített diaszonokat (diapozitív sorozatok zenés-, szöveges aláfestéssel) Csíkszeredáról, Csíksomlyóról és Alcsíkról. Ott külön kiemelte Márton Ferenc munkásságát. Akkor láttam először két nagy művét, a Csíki székely gátkötőket és az Erdőirtás Csíkországban címűt. Már akkor tudtam, ha valamikor rendszerváltozás lesz és ha valamikor tévé, vagy mozgókép közelébe kerülök, ezt meg fogom csinálni. – Mi indokolta a most bemutatott film címadását? – Mindig is sokat gondolkodtam, hogy nem ismerjük a nagyjainkat. Ha van egy olyan festőnk, aki a két világégés között Magyarországon a legtöbb és legrangosabb díjakat kapta, akkor miért van az, hogy nem tudunk róla. Márton Ferencnek 72 kiállítása volt a két világégés között, 1945 és 2009 között viszont csak kettő. S ez utóbbi kettőn csak azok a művei szerepeltek, amelyek a Tanácsköztársaság alatt készültek. Ő a vörös diktatúra szemében vörös posztó volt, lerajzolta a teljes olasz kormányt, bélyegsorozatot készített Horthyról és első világháborús emlékműveket készített. Nagyon sokat kerestem én is a választ erre a feledésre. A két ismert művén kívül még vannak híres művek, például a Takarodó, vagy a Birkózók. A legtöbb díjat a Birkózók címűért kapta, és azt mondták a Magyar Nemzeti Galériában, mikor ott jártunk, hogy 1945 óta senki se kérte ki ezeket a műveket, sőt a felszabadító orosz katonák sorozatlövése még mindig látható rajtuk. A színek megfakultak, zöldes-sárga-barna lett minden a szép aranyból. Ez az ember a Nemzeti Sírkertben van eltemetve, ahol a legnagyobbak is vannak: Kossuth, Ady, Jókai, Nagy Imre... Márton Ferencnek van a legelhanyagoltabb sírja, egy vaskereszttel csupán, amit a testvére az ötvenes években tett oda. Valami gyűjtést kellene szervezni, a megyei tanács, a város, vagy akár a szülőfaluja is tehetne valamit, hisz július 8-án lesz 75 éve, hogy meghalt, és ha valaki arra jár, akkor nézzen rá, hogy milyen szép kopjafa van ott, vajon kié. Sok szakembertől kérdeztem, hogy miért van az, hogy az aki több díjat kapott, mint Munkácsy, nincs elismerve és nem foglalkoznak vele. Valaki azt mondta, hogy a legkönnyebb volt őt elfelejteni. Nagy Imre írta le a legjobban, hogy ő annak a példája, aki mindennel és mindenkivel mindig harcolt, és ez ráment a művészetére is és talán ezért is halt meg viszonylag fiatalon. – Tehát annak ellenére, hogy sok díjban részesült, a szakma nem fogadta be? – Ezt nem lehet mondani, mert például az őszi-tavaszi Nemzeti Galéria tárlatnál egy idő után mindig ő volt az elnök. Tehát a szakma befogadta, de nem tudom, hogy milyen lehetett a viszonya a kollégákkal. Münchenben 3587 festmény közül a Csíki székely gátkötőket találták a legjobbnak. Ezt sportnyelven úgy hívják, hogy nem hivatalos világbajnoki cím. Ilyennel senki nem tud büszkélkedni Magyarországon. De a képeit akkor se nagyon tudta eladni. Egy bizonyos kis klikknek volt a kezében a képzőművészet, akit akartak, futtattak, akit vissza akartak szorítani, arról egyszerűbb volt nem tudomást venni. A temetésén letakarták Munkácsy-lepellel, amit abban az időben egy szobrász, Zala György érdemelt még ki. – Hogyan strukturálta a filmet? – Száz éve, hogy elindult a háborús sorozata. Úgy gondoltam, hogy a központban legyen az első világháború. Feledésre van ítélve, de az alcímben az van, hogy a nagy világégés festője. Ezeket a képeket mutatjuk be, ugyanakkor az első világháborús emlékműveiről is beszélünk, ami utána készült. Persze, minden nagyobb művét megemlítjük, mert így normális, ha portréról van szó. A film HD minőségű, olyan mint régebb a széles vásznú filmek. Megcsinálhatta volna más is ezt a filmet, de nekem annyi egyedi dokumentumom van, amit a testvére ajándékozott édesapámnak. Nagyon sok ilyen egyedi felvételem volt, és igenis ez emeli a filmnek a minőségét. Péter Beáta Székelyhon.ro 2015. március 24.Székelyföldi értékmentés magyarországi támogatássalHárom székely kaput sikerült felújítani az utóbbi időben a Hargita megyei önkormányzat székelykapu-programja keretében, a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület közreműködésével: a csíkmenasági Adorján-kúriáét, illetve a csíkszentgyörgyi Gál Sándor, valamint Márton Ferenc kapuját. A felújítási munkálatok tavaly kezdődtek el, mindhárom kapu a megsemmisülés szélén állt, sürgős beavatkozást és teljes felújítást igényelt. A restaurálás – amelyet András Sándor menasági mester végzett – befejeződött, a Gál Sándor-kaput (1824) már felállították a csíkszentgyörgyi polgármesteri hivatal mögött, az ott található Gál Sándor-ház szomszédságában, a csíkmenasági Adorján-kúria galambbúgos kapuját (1828), valamint a Márton Ferenc szülőházához tartozó kaput (1868) az időjárás függvényében a napokban helyezik vissza. Dokumentált épített örökség Mindhárom kapu felújításához – a megyei önkormányzaton és a Kőlik egyesületen kívül – a közösség is hozzájárult, a helyi önkormányzat, a közbirtokosság, a tulajdonosok is segítették a munkát. A Gál Sándor-kapu restaurálása például nem valósulhatott volna meg teljes mértékben, ha Czikó Gergely volt csíkszentgyörgyi iskolaigazgató nem bocsátja a restaurátorok rendelkezésére az általa készített fotókat. Czikó ugyanis a hetvenes években lefotózta a faluban található székely kapukat, nem is gondolván akkor arra, hogy az épített örökség dokumentálásával egy majdani felújítást segít. Így történt a Gál Sándor-kapu esetében is, a régi fotó alapján sikerült rekonstruálni a kaputükröt, valamint a hónaljkötések és a kötőgerenda közötti mintát. Folytatódik az értékmentés A megyei önkormányzat az elmúlt hetekben több alkalommal is tárgyalt a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkársággal, és újabb anyagi forrásokra kaptak ígéretet az értékmentő munka folytatásához, mondta Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke. „Emellett továbbra is összeegyeztetjük a jogi alapot és a megyei közérdeket, hogy ne tudja senki törvénytelennek minősíteni a kifizetést. Ugyanakkor egy népszerűsítő programot is kidolgozunk egy nyertes uniós pályázat keretében. Kovács Piroska nyugalmazott tanárnő Europa Nostra Nagydíja ezen értékeinket már európai hírűvé emelte. Jövőbeni terveinkhez tartozik a felleltározás folytatása, de folytatni kell a kapumentést is, folyamatosan érkeznek hozzánk segítségkérő levelek kaputulajdonosoktól” – vázolta a terveket az elöljáró. A székelykapu-program 2009 tavaszán kezdődött, amikor a Hargita megyei önkormányzat betársult a Kőlik egyesület munkájába, hogy megyei szintre terjeszthesse Kovács Piroska több évtizedes „tűzoltó” munkáját, megmentve az értékes székely kapukat. A közös munka eredményeként elkezdődött a megye székely kapuinak felleltározása. A munkát a megyében működő múzeumok néprajzosai, illetve hagyományőrző egyesületek bevonásával indították el. 2009 óta a megyei önkormányzat restaurálási tervek elkészítését is finanszírozta műemlékvédelmi közszolgálata révén, ugyanakkor számos kaput sikerült megmenteni a pusztulástól. Legutóbb a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságához fordultak segítségért, így 2014-ben a Bethlen Gábor Alap jóvoltából 3 millió forintot sikerült székely kapuk megmentésére fordítani. Az öszszegből öt kapu felújítását végezték el, az említettek mellett Csíkszentkirályon a Nagy Benedek portáján lévő Bethlenfalvi-kaput és az oklándi unitárius parókia kapuját. A program keretében 2009 óta 56 kapu állagmegőrzését, felújítását végezték el 144 671 lej értékben. Péter Beáta Krónika (Kolozsvár) 2015. május 4.Hunyad Megyei Magyar NapokKözösségi majális Nagyszerű hangulat uralkodott a Hunyad megyei magyarság körében május elsején. A hagyományos majálist ezúttal a Magyar Napok keretében töltötték együtt Déván, Lozsádon és Vajdahunyadon egyaránt. Déván a Magyar Ház udvarán került sor a majálisra, melyre a helyiek szép számban jöttek el, többen, mint ahányra a szervezők számítottak. Idősek és fiatalok, belvárosiak és csángótelepiek, mindenki jól érezte magát a magyar napok nyitórendezvényén. A gyerekek kézműves-foglalkozásokkal szórakoztak, az ifjak pedig jót fociztak. Eközben a szervezők (RMDSZ, a nőszervezet és a Téglás Gábor Iskola) két üstben főzték a finom gulyást, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke bármilyen szabadtéri magyar szórakozásnak. Közben a közönség felszabadultan beszélgetett, sörözgetett, hallgatta a jó magyar zenét, vagy Winkler Gyula EP-képviselővel és a többi RMDSZ-es vezetővel beszélgetett, viccelődött. Mire elkészültek a finom falatok, a hangulat már nagyszerű volt, melyet a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportja csak fokozott mezőségi, székelyföldi és szilágysági néptáncaival. A dévai Trio Forte pedig örökzöld magyar dalokkal kényeztette el a közönséget, s később már miccssütésre is sor került. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke az elmúlt 25 év megvalósításai hangsúlyozásával és az előttünk álló teendők felvázolásával köszöntötte az egybegyűlteket, köszönetet nyilvánítva mindazoknak, akik tetteikkel hozzájárultak a szórványmagyarság sorsának javulásához – az idei Magyar Napok ugyanis 25 év a 25 évesekért mottó alatt zajlanak. Ugyanakkor bejelentette, hogy Csatlós Zsófia tanítónő és Koppándi-Benczédi Ildikó unitárius tiszteletes asszony javaslatára gyűjtési akció indul a hányatott sorsú magyar történelmi örökség rendbetételére. Idén a lozsádi református templom renoválására gyűjtenek. Lózsádon, Hunyad megye talán legkisebb szórványfalujában is együtt majálisozott a maroknyi magyarság. Az istentisztelet után az iskola udvarán gyűltek össze a helybéliek, ahol a község polgármestere is köszöntötte őket. Ott is finom gulyás, illetve a csernakeresztúri hagyományőrző együttes fellépése fokozta a hangulatot. Nem az volt a hagyományőrző együttes fiataljainak egyetlen fellépése, este otthon, saját falujukban is felléptek, amikor egy másik bukovinai székely hagyományra, a májusfaavatásra került sor. Művészet, testvérkapcsolat és gasztronómia Szombaton Vajdahunyadon a Corvin-Savaria Magyar Házban került sor hasonló majális ünnepségre, melynek átütő sikerét még az egész napos eső sem tudta beárnyékolni: a magyarok nagy számban jöttek el, a 4 üstben főzött gulyás elfogyott, sőt, a lelkes helyi asszonyok által készített finomabbnál finomabb palacsinták is. Jóllehet az egybegyűltek a sátorok alatt húzódtak meg az eső elől, a mulatság mégis estig elhúzódott, kellemes meglepetést szerezve ezáltal a szervezőknek, akiket korábban az időjárási viszonyok igencsak elkeserítettek. A kohászvárosban azonban a majálisnak művészi vetülete is volt, a helybéli magyarság művészei saját alkotásaikat állították ki. Balázs Tibor festményeket és szobrokat, Takács Ibolya, Kofity Magdolna és Demeter Annamária gobelineket, hímzéseket és egyéb hagyományőrző kézimunkákat, Kún Árpád nyugalmazott református lelkész pedig az erdélyi szász erődtemplomokról szóló fényképeit. Ugyancsak ekkor emlékeztek meg a Vajdahunyad és Szombathely testvérvárosi kapcsolatának 25. évfordulójáról, ez volt az első (ha nem éppen a legelső) ilyen jellegű kapcsolat erdélyi és anyaországi település között. 25 év alatt a szombathelyiek sokat segítettek a vajdahunyadi szórványmagyarságnak, a testvérkapcsolat nevét viselő Corvin-Savaria Magyar Ház létrehozásához is jelentős támogatást nyújtottak, s számos gyereket táboroztattak a Balatonon – mérlegelte a negyed évszázadot Györfi Jenő egykori vajdahunyadi RMDSZ-elnök. Kofity Zoltán, a kohászvárosi RMDSZ jelenlegi elnöke köszönetet mondott a Vas megyeieknek az elmúlt 25 évért, és reményét fejezte ki, hogy a kapcsolat a jövőben is ugyanilyan gyümölcsöző marad. Márton Ferenc, a szombathelyiek képviselője pedig megtisztelőnek nevezte a testvérvárosi kapcsolatot, melynek elmélyítését főleg a civil szféra terén látja megvalósíthatónak. Winkler Gyula amolyan jelképes szombathelyi nagykövetségnek nevezte a közös összefogással létrehozott Magyar Házat, a szórványt és a nyugat-dunántúli magyarságot összekötő hidat. Amúgy a Magyar Ház régi épületében, két szobában helytörténeti jellegű múzeumot szándékoznak létesíteni, ismertette a helyzetet Takács Aranka helyi tanácsos. A dévai magyarházban ugyanis van már egy bukovinai székely szoba, Vajdahunyadon is hasonlót terveznek, ezért felkérik azokat, akik tehetik, adományaikkal segítsenek: régi tárgyakat, régi bútorokat, népművészeti anyagokat, mindent, ami a vajdahunyadi magyarság múltjáról tanúskodik, szívesen fogadnak. Művészet másféleképpen Míg Vajdahunyadon majálisra gyűlt össze a magyarság, Petrozsényban és Lupényban néptánc-előadással kezdődtek a Magyar Napok. A várpalotai testvérváros Cserregő néptáncosai nagy sikert arattak a Petrozsényi Városháza márványtermében, ahol erdélyi, moldvai csángó, alföldi és dunántúli táncokkal örvendeztették meg a bányavidéki magyarokat, majd az előadás végén fel is kérték táncra a közönséget. Wersánszki Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd Dezméri István, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke hangsúlyozta a Zsil völgyében amúgy is jelentős hagyományokra visszatekintő multikulturalizmus fontosságát. Bács Erzsébet nyugalmazott petrillai tanárnő megköszönte a várpalotai néptáncosoknak, hogy a mai modern világban a nemzeti hagyományok ápolását választották, a közönség pedig vastapssal díjazta a vendégeket. Eközben Déván az unitárius parókián a petrozsényi Kuron-Békési Wilhelmina képzőművésznő vegyes technikával készített, ötletes alkotásait mutatta be. Vasárnap délelőtt is a művészet volt a Magyar Napok témája, ezúttal anyák napja alkalmával a Téglás-iskola diákjai versekkel, dalokkal és táncokkal fejezték ki hálájukat. A legnagyobb tapsot nyílván a legkisebbek, az aranyos apró óvodások kapták, de a többiek színvonalas előadásai is nagy sikert arattak. A Magyar Házban végül is egy tűt sem lehetett volna elejteni, annyian gyűltek össze a Kun-Gazda Kinga tanárnő, RMDSZ-es nőszervezeti elnök által szervezett ünnepségre, melyet a dévai Szivárvány Nyugdíjasklub bukovinai székely dalai zártak. Lengyel Izabella tanítónő ezúttal is kitett magáért, roppant színvonalas előadással kényeztette el a közönséget, ő készítette fel ugyanis a legtöbb diákot, és a nyugdíjasklub kórusát is ő vezényelte. Chirmiciu András Nyugati Jelen (Arad) 2015. november 2.Tavasszal folytatják a templomfreskók helyreállításátA Világörökség részét képező székelyderzsi vártemplom 1419-ben festett falképeit talán feltárójuk, Huszka József sem láthatta 1887-ben ilyen szépnek, elevennek és színgazdagnak, mint a ma belépők. Közel háromhónapnyi restaurátori munka nyomán a Szent László-legenda képsora kiragyog; a püspökszenteknek, Szent Mihály arkangyalnak és a damaszkuszi út Sauljának ábrázolása részletgazdagabban tárul a szemlélő elé. A többlépcsős projekt részátadását múlt hét végén tartották. A Székelyderzsi Unitárius Egyházközség és a Civitas Alapítvány pályázata keretében restaurálják a derzsi unitárius vártemplom közel hatszázéves falképeit. Pál Péter falkép-restaurátor és csapata több mint tíz hetet dolgozott. A téli időszakban szüneteltetik a munkát, március végére a freskók határainak esztétikai szebbé tétele is megtörténik. Márton Ferenc restaurátortól a helyszínen megtudtuk, a folyamatosan öt-tíz szakemberrel dolgozó csoport első feladata a konzerválás volt: nagyon sok helyen el volt válva a vakolat a hordozórétegtől, az üregeket ki kellett tölteni, a lyukakat leszélezni és kitömíteni a freskó szintjére. Utána a felületi szennyeződéseket, a porréteget távolították el. Az esztétikai helyreállítást a restaurálás, azaz a színbeli kiegészítés követte. Az eredeti és beavatkozási rétegek felismerhetők. Ehhez két technikát, a tratteggio, illetve a rittocco módszert alkalmazták. Előbbi a kopott felületeket függőleges vonalakkal, utóbbi apró pontokkal jelzi a restaurátori beavatkozást. Élmény volt közelről szemlélnünk azt, amit a szakemberek és a falkép-restaurálásban járatosak fedezhetnek fel az aprólékos munkálatsor nyomán. A templomhajó déli falán, a diadalív és a bejárat között húzódó falképsoron előtte-utána fotók nélkül is jól érzékelhető az eredmény. A püspökszentekként ismertté vált freskórészen, amelyet egy később bevágott vakfülke csonkított meg, a tisztítás, esztétikai helyreállítás után sok részlet látott napvilágot. Két ablakot is kibontottak, az egyik a freskókkal azonos korú. A bal oldali utólagos ablak az egyik püspök „fejét félbevágja”. Amikor készült, megrongálták vele a falfestményt. Szent Mihály arkangyal páncélos alakjának alsó falkép részén annyi eredeti maradt meg, hogy foltokban tudták rekonstruálni. Korábban két ördögöt véltek felfedezni rajta, most három látszik. Az északi falon, a Szent László-legenda képsorán is dolgoztak. A karzattól a diadalívig az egész Szent László-sorozaton, a Kivonulás-jelenettől az Ütközet, a Párviadal, a Lefejezés, illetve a Pihenés avagy Fejbenézés képig, valamint a legendát egy keretvonallal elválasztó, Remete Szent Antalt ábrázolón is. Az akvarellfestékkel kiegészített falkép megtartása jó, nem szükséges fixálni – tudtuk meg a szakembertől. Idegen anyagokat nem visznek fel. „Öröm és nagy kihívás a Világörökség részét képező templomban dolgozniuk – vallja a falkép-restaurátor. – Nívós munka, szakmai próbatétel.” Ezúttal külső falképkutatást is végeztek – tudtuk meg Demeter Sándor Loránd helyi unitárius lelkésztől. Beigazolódott, a templom külső, északi és déli hajófalai teljesen ki voltak festve. Ebből néhány töredéket a bejárat mellett megmutatnak majd. Az északi falon a szakemberek nem javasolják a feltárást. „Jól haladtak, szép munkát végeztek – összegzett a lelkész. – Romániai magyar területen ekkora felületen még nem volt falképrestaurálás. A templombelsőben nyolcvan négyzetméternyi lesz ez a felület.” Molnár Melinda Székelyhon.ro 2016. január 7.Pezseg a kulturális élet CsíkszeredábanTöbb mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben. Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt. Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton. 24 ezer látogató a múzeumban A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt. Rendezvények a főkonzulátuson Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be. Több területen volt jelen a kulturális központ A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek. Előadássorozat a városházán Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte. Kiállítások galériákban A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható. A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést. Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút. Közel 140 színházi előadás 138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták. A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy, „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság, A nők iskolája, Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be. Komolyzenei koncertek A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni. A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak. A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során. A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket. Péter Beáta. Székelyhon.ro 2016. február 9.Adományokból bővül a nyárádgálfalvi könyvtárTízezer lejnél nagyobb értékű, ezernél több kötetet számláló adománnyal gazdagodott az elmúlt időszakban a nyárádgálfalvi könyvtár. Márton Ferenc községi könyvtáros néhány újdonsággal tudott szolgálni: legutóbbi látogatásunk óta több adományozótól hozhattak gazdag és értékes könyvrakományt. A Maros Megyei Könyvtár volt igazgatója, Mircea Artimon Mihail személyes ismeretség révén adományozta a nyárádmentieknek felesége, Wolf Erika főleg magyar nyelvű könyveit (183 kötetet), az ugyancsak marosvásárhelyi Daróczi Béla 83 kiadvánnyal gyarapította a könyvtár állományát. A legnagyobb tételt a könyvtár szomszédságában élő Csíki Alberttől kapták: a tőle ideszállított könyvhalmaz 620 olyan kötetet tartalmazott, amellyel nem rendelkeztek. Három hete a marosvásárhelyi Ollender Edittől is vehettek át újabb rakományt. A több doboznyi könyvet ezután leltározzák fel, de azt már megállapították, hogy a nagyszülei könyvtárából származó kötetek túlnyomó részét nem hazai, hanem magyarországi kiadóktól szerezték be egykor. Márton Ferencet meglepte, hogy olyan családi könyvtárak darabjait engedik át nekik, amelyekre nem is gondoltak volna, és mindenikben értékes, egyedi darabok vagy sorozatok is vannak. Hogy hová kerül ez a sok kötet a kétszobás kis könyvtárban? Márton elmondta: egykor a kiadók egy-egy friss kötetből akár 8-10 példányt is küldtek a községi könyvtáraknak, sokszor olyanokat, amelyeket senki le nem emel a polcról. Így ezeknek egy részét kiiktatták a leltárból, de a műszaki irodalmat is elkezdték „megrostálni”, hogy az újonnan kapott kötetek is felkerülhessenek a polcokra. A kiselejtezett, de jó állapotú köteteket átengedik az iskolai könyvtárnak, ott is válogatnak belőle, a megmaradtakat pedig az érdeklődők vihetik el. A legutóbbi kimutatás szerint a könyvtár 7545 kötettel rendelkezik, ebből 5638 magyar vagy többnyelvű. Nyilvántartott olvasójuk száma 238, ebből 140 rendszeresen látogatja a tékát, 489 látogatás alkalmával 753 könyvet kölcsönöztek ki az olvasók – sorolta Márton Ferenc. Sok új olvasót nem jegyeznek, inkább a diákok köréből kerülnek ki olyanok, akik a kötelező olvasmányok miatt ide is beiratkoznak. A községi könyvtárnak jó a kapcsolata a helyi általános iskolával, Márton Ferenc nemcsak az ottani állományt rendszerezte tavalyelőtt önkéntes munkával, hanem többször is részt vett iskolai rendezvényeken, ismertetve a diákokkal a községi könyvtárat. Nem csak adományok révén bővül a téka állománya, a helyi költségvetésből is kiutal a községvezetés egy-kétezer lejt, amellyel új könyveket vásárolnak. Hogy mit, azt a könyvtáros dönti el, hisz fel szokta jegyezni azokat a műveket, szerzőket, amelyeket/akiket igényelnének az olvasók, de hiányzik a kínálatukból, így év végére beszerzi azokat. Ő látja, hogy milyen könyvek lennének hasznosak, de ez is kissé szubjektív, hisz olyan új könyveket is be kell szereznie – például ponyvaregényeket, „szappanoperákat” – amelyeket haza sosem vinne, de itt igénylik a középkorú hölgyek. „Mivel ez közösségi könyvtár, az olvasók igényei a lényegesek, nem a személyes véleményem” – mondja nevetve Márton Ferenc, mutatva azokat a köteteket, amelyeket ilyen megfontolásból szerzett be az olvasóknak. Gligor Róbert László. Székelyhon.ro 2017. május 25.Új kiállítás a Csíki Székely Múzeumban – nagy nevekkelMegnyitották a Művészek ágyúdörgésben. Erdély az első világháborúban című kiállítást a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. A huszonnégy művész száz munkájából álló tárlat július végéig látogatható. Az első világháború éveinek centenáriuma minden országban „mozgósította” a történészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, hogy a máig ható eseménysort újraelemezzék, a dokumentumokat feltárják, az ismert vagy eddig rejtett tárgyi emlékeket bemutassák a közönségnek. Ebben a témában már eddig is számos kiállítás valósult meg szerte a nagyvilágban, ehhez csatlakozott most a Csíki Székely Múzeum is, folytatva az eddigi tárlatok immár elvárt magas színvonalú megszervezését. Két jeles kutató, Murádin Jenő (Kolozsvár) és Szücs György (Budapest) vállalkozott arra, hogy összeállítson egy impozáns műtárgylistát és egy reprezentatív katalógust. A csütörtök esti kiállításmegnyitót közel egyéves szervezőmunka előzte meg, amelynek eredményeként huszonnégy képzőművész száz alkotását tekinthetik meg az érdeklődők július 30-ig a Mikó-vár emeleti termeiben – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. „A múzeum életében ez az első alkalom, amikor több mint tíz kölcsönző intézményről beszélhetünk, ebből öt magyarországi és öt erdélyi, továbbá a Csíki Székely Múzeum 19 saját alkotással járult hozzá a tárlat megvalósításához. Ez egy rendkívül jó érzékkel, nagyon színvonalasan megvalósított tárlat, amely alkalmával olyan nagy neveket hoztunk Csíkszeredába, amelyek korábban sohasem voltak Székelyföldön, a megyeszékhelyen pedig biztosan nem. Gondolok itt például Vaszary Jánosra, Hans Ederre, Stróbl Alajosra, mellettük pedig a mi székely festőóriásainkra, Nagy Istvánra és Márton Ferencre” – sorolta Gyarmati. A kiállításmegnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében hangsúlyozta, reméli, hogy ez a kiállítás új áttörés lesz a múzeum életében. „A hasonló témák kapcsán az erdélyi városok együtt mutathatják meg azokat az értékeiket, amelyek összekötnek minket. Az első világháború végén voltak vesztesek és győztesek, és bár mi vesztesekként a nyertesek országában élünk – már ha így éljük meg, de ez nem kötelező –, abban az időszakban sok olyan esemény volt, ami összeköt bennünket, és ezt már sajnos senki sem veheti el tőlünk” – hangsúlyozta a polgármester. Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában arról beszélt, mennyire tökéletesen lefedik a kiállított művek az első világháború időszakát. A köszöntőbeszédeket követően Murádin Jenő művészettörténész méltatta a kiállítást. „Egy olyan kiállítás résztvevői vagyunk, amely példamutató elrendezéssel tárja elénk ezt a hatalmas anyagot, és amely szemléletesen mutatja fel, hogy milyen tényleges vízválasztója volt Európa történelmének a száz évvel ezelőtti világháború” – emelte ki Murádin Jenő. Végül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a megnyitó zárómozzanataként kiemelte, sok művész már a háború elején életét vesztette, azok munkájából azonban, akik életben maradtak, Csíkszeredán túlmutató, európai színvonalú kiállítást tudnak bemutatni a Csíki Székely Múzeumban. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro 2017. június 16.A hét műtárgyaMűvészek ágyúdörgésben a címe a Csíki Székely Múzeum legújabb időszakos kiállításának, mely a magyar képzőművészet legjelesebbjei által az első világégésről készült alkotásaiból vonultat fel átfogó válogatást. Az alábbiakban Murádin Jenő ismertetőjét közöljük. Nagy István: Katonafej, 1918 A hadak útját megjárt erdélyi művészek közül kétségtelenül a székely Nagy István termékeny művészete volt és maradt a leginkább időtálló. Műveinek expresszív drámaiságában olyan példát mutatott, amellyel párhuzamba csak a brassói szász Hans Eder képalkotása állítható. Az első kiállításain már virtuóz rajzkészsége, kimagasló tehetsége mellett bizonyított Nagy Istvánt (1873–1937) a brassói 24. honvéd gyalogezredbe sorozták be. A galíciai fronton, a Bukovina és a Visztula közötti összecsapásokban esett át a tűzkeresztségen. Ezrede a gorlicei áttörésből (1915. május 2.) szintén kivette a részét. Az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején a festő Tarnopolnál, 1917 májusában a Dnyeszter menti Mielnicán táborozott. 1918. március elején, az orosz békekötés után vezényelték át ezredét az olasz frontra, az Etsch völgyébe. Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagy méretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban „élesben” készítsen rajzokat. Még hatásosabb volt a 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes kezdeményezése. 1917 táján saját hatáskörében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartozó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett. A Nagy István-képek – többségük szénrajz vagy kréta és pasztell – a háború döbbenetes krónikája, akkor is, ha nem széttépett holttesteket, agonizáló sebesülteket sorakoztat föl. Portrék áttekinthetetlen sorozata többségükben táji háttér nélkül. A képciklust csak ritkábban szakítja meg egy-egy kompozíciós téma: Géppuskások, Orvosi rendelőben. Modelljeinek nem jegyezte föl a nevét, és ez az anonimitás még fokozza a szemlélő megrendülését. Nem egyebek ők, mint katonamundérba bújtatott parasztok, egykori napszámosok, nehéz sorsú kisemberek. A képcímek is semlegesek: Közlegény, Katonafej, Öreg katona, 24-es baka, Levelet író katona, Galíciai parasztasszony, Szerb foglyok. Az 1918-ra datált Katonafej, amely két Nagy István-monográfiában is méltó helyet kapott, talán valamennyinél expresszívebb, drámaibb hatású. „A nagy, kerek fejű katona képmása kitölti a képmezőt. Modellje már-már az őrülettel határos letargiában mutatja be a háború frontjait végigharcolt katonát.” Így nézhettek ki azok, akik lövészárkokban élték meg a végeérhetetlennek tűnő időket. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. július 28.Finisszázs helyettVasárnap zárul a Csíki Székely Múzeum idei nagy, időszakos képzőművészeti kiállítása. A Művészek ágyúdörgésben – Erdély az első világháborúban című tárlat zárása kapcsán megfogalmazott gondolatait Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték kurátora osztja meg olvasóinkkal. Két nap múlva zárul a múzeumban az első világháborús nagykiállítás. Véleményem szerint a múzeumi nagylélegzetű kiállítások legkiválóbb, 24 művész 89 alkotásából rendezett tárlata; s pontosan ez a szemlélet- és karaktersokaság teszi jelentőségteljessé. A kiállítást Szücs György és Murádin Jenő művészettörténészek rendezték a következő művészek alkotásaiból: Bajor (Bayer) Ágost, Biró Mihály, Dobai Székely Andor/André Székely de Doba, Dumitrescu Stoica, Eder Hans, Ferenczy Valér, Han Oscar, Horthy Béla, Iványi Grünwald Béla, Margó Ede, Márton Ferenc, Nagy István, Popp Aurel/Papp Aurél, Remsey Jenő, Schréder Etta/Kárpátiné Schréder Etel, Siklódy Lőrinc, Stróbl Alajos, Varga Nándor Lajos, Vaszary János, Vértes Marcell/Marcel Vertès, Vidovszky Béla. Négyen közülük – a csíkmindszenti Nagy István, a csíkszentgyörgyi Márton Ferenc, a gyergyóditrói Siklódy Lőrinc, a sepsiszentgyörgyi Varga Nándor Lajos és az időszakosan hozzájuk társuló csíkzsögödi Nagy Imre földink. És amint a kiállítás alcíme is sugallja, rólunk szól; nem véletlen tehát, hogy szám szerint a kiállítást a székelyföldi művészek alkotásai uralják. Máris feltehető a kérdés: művészeink vajon milyen lelkülettel vettek részt a Nagy Háborúban? Köztudomású, hogy a székelység kétszer adta vérét ugyanazon Habsburg-uralkodó miatt: először az 1849-es szabadságharcban I. Ferenc József ellen. Másodszor 1914–16-ban I. Ferenc József mellett; nemcsak hivatalos kötelességből – mert besorozták őket –, hanem azért is, mert a Nagy Háború kitörésének idejére megszépült a székelyek császárképe, s katonadalaikban is – már pertu – énekeltek az uralkodóról: „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…”. Amúgy a „véradás” a császár halálakor nem szűnt meg: a háború befejeztéig tartott. „Addig fújtuk a »Ne félj, ne félj, kutya Szerbiá«-t – emlékszik vissza Nagy Imre az időszakra –, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve.” A székelyföldi fiúk mindegyikét a Brassói 24-es honvéd gyalogezredbe, bakanyelven a „24-es regementbe” sorozták (lásd Nagy Imre egyenruhában). És ott nemcsak Ferenc Jóskáról énekeltek, hanem katonakesergőt is fújtak: „Szépen szól a, szépen szól a 24-es banda, székely bakák, 24-es bakák masíroznak rajta, masíroznak idegen országba, Olaszország gyászos határára.” (lásd Márton Ferenc: A 24-esek katonazenekara, 1917.) Ebbe az egységbe hívták be Márton Ferencet, Nagy Imrét, Nagy Istvánt, Siklódy Lőrincet és Varga Nándor Lajost, s természetesen sok más fiatalembert is, de minket most csak az említett művészek érdekelnek. Nagy Imrét Csanády Frigyes altábornagy megmentette a frontvonal gyilkos közegéből; fogolyszállítmány-kísérőként elvezényelte. Az eperjesi katonakórház orvosa pedig szanatóriumba küldte Tátralomnicra, ahol Szőnyi Istvánnal volt alkalma találkozni, és ahonnan aztán – úgy, egyenruhásan – mehetett is a főiskolára… hivatalosan nem lett haditudósító. A 24-esektől Márton Ferenc és Varga Nándor Lajos, illetve rövid marosvásárhelyi átvezénylését követően, bár nem hivatalosan, Nagy István is a Sajtóhadiszálláshoz került. „Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait – írja Murádin Jenő a katalógusban –, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagyméretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban »élesben« készítsen rajzokat.” A 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes „1917 táján saját hatáskör-ében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartózó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.” A Sajtóhadiszállás volt a besorozott és az önként jelentkező művészek és fényképészek gyűjtő-eligazító központja, innen vezényelték őket a front valamely részére. „A lakókörzetük szerint bevonultatott katonák – köztük a művészek – a legkülönbözőbb helyszínekre kerülhettek.” Hermann Lipót nagyszentmiklósi származású festőművészt például egy világváros után, a még ma is világvégnek tekintett Kóstelektől nem messzire eső Sóstelekre, amelyet így jellemzett: „Csendes falu, szép vidék, kellemes változatosság Prága után.” A katonavonatokat virágba öltöztető lelkesedés lecsengését követően a haditudósítók igencsak személyes jellemüknek, egyéniségüknek megfelelően élték meg a háború eseményeit: állóháborút, győztes, vesztes csatákat, annak borzalmait és apró szépségeit is. A kiállítás székelyföldi művészeinek anyaga alapján úgy tűnik: Az izgága, a mindenhol jelenlevő, a harcot férfiasságnak felfogó jellemmel rendelkező Márton Ferenc, a háború nyomorúsága mellett (Szerb foglyok, 1915., Fedezékben, 1916., Lövedékrobbantás, 1916., Vonuló bakák, 1917., Sacile [Horvátország], 1918.), a tisztesek és tisztek körében minden kellemetlenség és nyomorúság ellenére megőrzött, a katonai elegancia apró jeleire (Dr. Magyar törzsorvos, 1916., Dr. Sipos Gyula, 1917., Pércsi József őrmester, 1917.), és ez utóbbi vakszolt bajszára is figyelt. Vele ellentétben Nagy István – zárkózott természetű lévén –, néhány kivétellel (Katonafej [pipázó], 1915., Biró Alajos, Sebesült katona, 1916.) inkább a sötét tónusokkal kifejezhető, a katonavilág komorságát közvetítő alkotást részesítette előnyben (Katona [félre sapkás], 1916., Önarckép, Pipázó katona, 1917., Katonák asztalnál, 1918 körül, Katonafej [plakát és borító], 1918.) Nagy Imre, aki a zavaros állapotokat nehezen viselő jellemmel rendelkezett, tartotta ugyan székelyföldi katona-művésztársaival a kapcsolatot, valódi háborús eseményről nem készített rajztudósítást. Ő tudósítóként a háború befejezése után – 1918-ban –, a már megváltozott politikai közegben jelentkezett a Vasárnapi Újság hasábjain. Akkor még rajzstílusa kizárólag a Márton Ferenc hatását viselte magán. Két katona témájú műve – egy vázlat és egy kompozíció – maradt ránk (Katonafestő, é. n., és Rakodók, 1918.) A Katonafestő mintha a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában található Incze Lajos fényképének társa lenne, pontosabban, mintha Márton Ferencet ábrázolná alkotás közben (Márton Ferenc fest, 1916 körül). Siklódy Lőrinc és Varga Nándor Lajos karakteréről nincsenek ismereteim. Kiállított műveik és a Varga Nándor Lajos katalógusbeli naplójegyzetei alapján azonban feltételezem, hogy minimális érzelem ráfordítással vették tudomásul háborús helyzetüket. Műveik illusztratív jellegűek: (Siklódy Lőrinc: Honvédőrszem, 1916 körül., Varga Nándor Lajos: orosz katona- és fogolyportrék). A kiállításon két Csíkszereda-ábrázolás is látható. Mindkettőt Vaszary János, egyik jelenlegi testvérvárosunk, Kaposvár szülötte készítette Csíkszereda, 1916. címmel. Egyik a Vármegyeház környékét ábrázolja, a másik a várost, a jelenlegi lőtér irányából nézve. A harmadik városrész-ábrázolás a katalógusban látható; Halász-Hradil Elemér: Csíkszereda, 1916. A leégett Kossuth Lajos utcában katonák masíroznak. A kiállítást komolyan dokumentált, pontos, összefüggés-alapos és nagyon olvasmányos szövegű, gazdagon illusztrált katalógus kíséri. Tisztelettel ajánlom a kiállítás múltával is az érdeklődők figyelmébe! Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. augusztus 2.Középkori falképtöredékek a lövétei templomonA környezetében kitűnően érvényesülő, Kisboldogasszony tiszteletére szentelt lövétei plébániatemplom „színeváltozását” látogatókként pillantottuk meg. A karfeljáró falsíkjainak találkozásánál faragott és festett kövek vonzzák a tekintetet. A leletről Mihály János helybéli történészt és a szintén lövétei születésű Márton Ferenc restaurátort kérdeztük. Idén áprilisban kezdtek hozzá a lövétei római katolikus templom nagyszabású külső felújításához. A munkálatok során, a régi vakolatréteg leverésekor a templom délnyugati oldalán, a hajó és a torony közötti karfeljáró falazatában másodlagosan beillesztett faragott kövek kerültek felszínre, falképtöredékekkel, amelyekre Mihály János történész figyelt fel először. Nyomban értesítette Nyárádi Zsolt régészt, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársát, aki korábban több éven át folytatott ásatásokat a település elbontott középkori templománál, illetve Székely Mózes egykori udvarházának helyén. A régész megtisztította a falképtöredékeket a vakolat- és mészrétegtől, majd fényképeket készített róluk. Nyolc kváderkő Mihály János történésztől megtudtuk, hogy a szóban forgó faragott és festett kövek a település középkori templomából származnak, amelynek anyagát felhasználták az 1776-ban befejezett, ma is álló templom építésekor, így a karfeljáró építéséhez is. Összesen nyolc kváderkőről van szó, amelyeket másodlagosan illesztettek a falazatba a karfeljáró falsíkjainak találkozásánál. Elmondása szerint a kövek egy részén növényi ornamentika, más részén kerek keretek, medalionok láthatók, szakállas férfiak – talán az apostolok – mellképeivel. Az egyiken egy oldalra néző szakállas férfi jobbjával áldást oszt, baljában csukott könyvet tart – nagyon hasonlít a „Mindenség Ura” (Pantokrátor) megszokott ábrázolásához. Véleménye szerint a festett kváderkövek többsége eredetileg az elbontott középkori templom szentélyét és hajóját elválasztó diadalív részét képezte – a marosszentannai templomnak a 14. század második feléből származó freskómaradványaihoz hasonlóan. Molnár Melinda / liget.ro 2017. november 23.A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjáraNyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője. Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták. Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek. A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez. Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna. Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen. Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik. Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein. Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament. A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is. Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989). Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült. A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét. Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010). És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg. Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét. Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is. Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016). Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg. Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk... Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt! Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
